Gondolkozós percek egy búcsú után

Ma visszatértem oda, ahol egykor az életem zajlott.

A szomorú alkalom egykori munkatársam temetése hívott vissza a régi városba, a régi arcok közé.

Furcsa, megrendítő időutazás volt ez.

Ott álltam a múltam díszletei között, olyan emberek mellett, akikkel éveken át megosztottam a mindennapok küzdelmeit és sikereit.

És ekkor hirtelen bevillant, hogy tegnap, takarítás közben egy gondolatnyira elidőztem a boldog nyugdíjas éveket kívánó virágkitűzőnél. Küldtem egy mosolyt általa a múltba, majd megigazgattam a vàzában lévő porcelántulipán és száraz sóvirág között…

Akkor még nem igazán tudtam, ami mostanra már “összeállt”!

A gyász, a változás hozta meg a csendes ráébredést: az a világ már végérvényesen nem az enyém.

Mintha egy rég elolvasott könyv lapjai közé álltam volna vissza.

A történet ismerős, a szereplők is, de én már egy másik fejezetet élek.

Nincs ebben az érzésben sem harag, sem bántó él, csupán az idő megfellebbezhetetlen igazsága.

Elbúcsúztam tőle, aki elment, és vele együtt most békével elbúcsúzom attól a múlttól is, ami egykor az egész létezésemet jelentette.

Hálával gondolok mindarra, amit az aktív évek adtak – a munkára, a barátságokra, a megélt pillanatokra.

Köszönöm, hogy a részemmé lettek!

Most békével és megnyugvással teszem le ezt a könyvet a polcra. A múltat elengedem, az emlékeket megőrzöm...

2026.07.16.