„Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.”
„Érdekes ez az ember. 30 éves korában eldönti, hogy festő lesz és ad magának 20 évet arra, hogy beletanuljon. Kíváncsi gyerek, nyughatatlan, életrevaló, jól alkalmazkodik, tud pénzt csinálni. A világ érdekli, a mérhetetlen szépsége, történelmi és földrajzi kiterjedése, csodái, – és e szépségtől megbabonázottan bolyong a világban; szívja magába a látványt. Aztán furcsa panteista, félreérhető szövegeket ír. Kegyetlenül ostorozza az emberi gyengeséget. És fest, mindvégig fest. Ó az a cédrus…”
„Szellemileg töltekezve, s közben éhezve (50 kg volt), az egész világgal háborúban állva, szent célja érdekében járta be a fél világot, s számos üzenetet, mint szubjektív látványt fordított le, örökített meg számunkra.”
Aztán furcsa a mindenséget az istenséggel azonosító filozófiai és vallási felfogású, félreérhető szövegeket ír. Önbizalomnak nincs híján. A patikusból lett piktor 1853. július 5 – én született, Kisszebenen.
Hogyan vall a kezdetekről? "Hajnalban nap nap után a lángoló Kárpátokat figyeltem, s egy délután csendesen bóbiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adta a rajzónt, s egy vénypapírra kezdtem rajzolni a motívumot. Principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. »Mit csinál: hisz maga festőnek született.«"
„Majd főnöke távoztával az utcán rajzát szemlélve a feje fölött hátulról hangot hall: "Te leszel a világ legnagyobb napút (plein air) festője, nagyobb Raffaelnél."
Magányos festő volt, akit elért a "művészsors": munkásságát csak az utána következők ismerték el. Első találkozásom Csontváryval főiskolás éveimben történt. Aztán egy, a magányos cédrusáról készült reprodukció díszítette a szolgálati lakásom falát. Egyik februári posztomban foglalkoztam a képversekkel.
„Nagy Lászlónak volt egy cédrusdarabja, rajta emberalakú seb. Ebből lett a vers, mely annyi fájdalmat sűrít magába, mind vizuálisan, mind verbálisan. Ritmikusan peregnek a nevek és a végzetek... a cédrus évezredek sebeit viseli: tanú. S a képverset látva-olvasva nem tud nem eszünkbe jutni Csontváry cédrusa, a sebzett, magányos művész örök, gyönyörű szimbóluma.” A HÉT VERSE – Nagy László: Seb a cédruson
Az alábbi részletek - melyek Csontváry Önéletrajz c. művéből származnak - lehetőséget adnak a szerző jobb megismerésére.
„Nem szükséges, hogy minden veréb daloljon, vagy minden leány kornyikáljon, de kell, hogy az embernek megadassék a képesség a szép felismerésére, a gyönyörűségre. Ezt elérheti, ha tisztán vannak tartva az érzései, ha szerényebben, kevesebb munkával megél s ráér a pihenésre s a pihenésben a bölcseletre, az isteni természet ismeretére.”
„Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a far koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik – akadt bámulója, vevője és fogyasztója bőven. Ugyanez történik az emberrel is – tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem; ki törődik a hernyóval, mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskefarkú pillévé fejlődik – az már más valami.”
„Nézni nézhet mindenki, de látni csak az láthat, akit az Isteni gondviselés ezzel a képességgel különösen megáldott. És ezek a különös képességgel megáldott emberek vannak hivatva az ember művelődéstörténelmét gyarapítani.”
„A hatvanas években Kis-Szebenben tót és német iskolák voltak, én kerültem az iskolát, ahol rendszeresen a nadrágjainkat porolták. Ki-kimaradoztam az iskolából, a pozamuri város fala között a természethez jártam tanulni, a rovarokkal, pillékkel, dongókkal, méhekkel beszélgettem; s nem egyszer egy aranyos futonc kedvéért a sáncdombon a napnál ebédeltem. De egy-egy apolló pilléért Jancsival elmentünk az őserdőkben lakó szénégető kukához gombát pirítani, málnát ebédelni s közben pedig a császármadarat s az apolló pillét ejteni. A természet iránti szeretetem korán bontakozott s e réven a gymnáziumi igazgatóval a sors összehozott, ki a napi sétáinál engem soha ki nem hagyott: séták közben fejlődött ki a Kis-szebeni gymnáziumi múzeum létesítésének eszméje, a természetrajzi gyűjteménnyel való megkezdése. Gyűjtöttünk mindent szeretettel, mindennek nevét ismertük rendszeresen: s amikor már az anyag együtt volt – atyám a Kis-szebeni gyógyszertárat eladta, közbejött tűzvész következtében elpusztult nővéremet siratta: elment felejteni anyám rokonaihoz Ung-megyébe, pihenni.”
„Csontváry, főként élete utolsó éveiben valóban elhívott zseninek, felkent művésznek érezte magát, ezzel párhuzamosan pedig egyre kevesebbet alkotott, mondván, a világ úgysem érdemli meg a zsenialitását.” Vers-festmények / festmény-versek és az őrült művész apoteózisa
2022.07.05.
Csontváry
Comments