„Gyűjtsük össze és őrizzük emlékeinket, nehogy végleg elvesszenek, s ezáltal is üresebb legyen a múlt, szegényebb a jelen, kétesebb a jövő” – hangzik Ipolyi Arnold, 19. századbeli neves kutató és tudományszervező figyelmeztetése.
Hiszem e mondás igazát.
Ehhez kellenek olyan emberek, akik az elődök hagyományait, tárgyi emlékeit, azok gondolatiságát közvetítik.
A környezetemben több emberről is tudok, akik „zászlóvivői” ennek a munkának. Egyikőjük, név szerint Hajnal Imre - korábban már volt is a vendégem.
Darabos László iránti tiszteletem kifejezése a mai posztom, valamint a szülőfalujában tett biciklis utam, valamint sírjának felkeresése.
Tíznél is több éve, hogy azzal a kérdéssel fordultam hozzá, tudna-e segíteni a Tiszaörvényről származó anyai dédnagyanyám - a csodálatos szép nevű Juhász Emerencia – részéről ma is ott élő rokonságom „feltérképezésében”.
A lehető legrövidebb idő alatt kaptam meg az információkat. Mai napig hálás vagyok érte.
És akkor még nem is jöttem rá – nem lévén ez irányú tájékozottságom – milyen jól is ír!
Darabos Laci évek során összegyűjtött helytörténeti-néprajzi anyagait „Ide születtünk” című, 82 oldalas, kiadatlan munkájában foglalta össze.
Ezek közül hoztam ma egyet.
Néztem a vizet...
Ma vízre tettük a csónakot, ez a tavasz legfontosabb mozzanata minden valamirevaló pecásnak, vizet szeretőnek. A ladik a vízre, majd a kijelölt helyére került, a sűrű köszönések után elfogytak a segítőim, beültem a belső végébe, ahogy mindig. Csak nézni a vizet, érezni, amit sehol nem lehet, csak itt: a hosszú tél után a szabadságot, elszakadást a föld ragaszkodásától, egy másfajta mozgás érzetét, a lebegést, a lágy ringatózást. Amerre hajolsz, veled hajlik a világod, de közben mégsem te diktálod a ritmust, az csak úgy van, sosem tudod, mi következik. Néhány perc behunyt szemmel, újabb dimenziót vetít eléd. A Lapos közepén, a csatornában elhaladó motoros csónak keményebb, kopogós hulláma véget vet a csodának, innentől kezdve a túlpartot kémlelem. A nap szépen süt, van már egy kis ereje, a füzek is egyre szebbek barkáikkal, zsenge új színeikkel, csak a víz nem az igazi… Nem látok sehol egyetlen vidám csobbanást: minden évben egyre kevesebb a halunk. Aztán előjönnek a régi szép halak képei, amelyek már csak emlékként léteznek, tettünk róla… Előjönnek a szomorúak, a soha vissza nem térők, és előjönnek a horgászcimborák emlékei, akikkel valaha együtt áztattunk… A kissé zavaros vizet nézve eszembe jut „Öcsi bácsi”, a szomszédom, vagyis a volt szomszédom, abból az időből, amikor még volt házam, és azt hittem balgán, jövőm is. A meglepő nevet kislányomtól kapta, mindenki Öcsinek szólította, talán alacsony termete okán, ő pedig megtoldotta a bácsival, valószínűleg harcsát utánzó komoly bajusza miatt. Korán magához szólította a Mindenható, sokat betegeskedett már ez idő tájt, nagyon gyenge volt, alig beszélt. Az egyik napon üzent, már nem emlékszem kivel, vigyem le horgászni, még egyszer... Kerti traktorom kocsijára felszereltem egy öreg fotelt, Öcsi bácsit beleszíjaztam, úgy pöfögtünk le a partra, mert akkor még az is volt. Hamar kiderült, nem bírja a botot sem, a „pipát” pedig hárompercenként nyomni kellett, már alig kapott levegőt, de a szíve, lelke még horgászni akart. Arcából már csak az orra és furára nyeszetelt bajusza látszott ki a kapucni alól. Fázott harminc fokban is, a szemei mélyen ültek. Már nem is tudom, milyen volt színük. Mondtam neki, majd én tartom a botot, intsen, ha úgy gondolja, vágjak be a halnak. Három kisebb törpeharcsát fogtunk így, bólintással, hunyorítással, közösen. Soha nem felejtem el örömkönnyeit élettelenné váló, fakó arcán, ami egyben a búcsú is volt a halfogás ősi ösztönétől. Három nap múlva a felesége ismerősen tákolt, öreg botokkal a kezében topogott a kapunkban. – Tudtam, vége, Öcsi bácsi elment… Erzsike sírva mondta el utolsó szavait: „Reggel majd add oda a botjaimat Darabnak!” Mert így hívott, így kiabált be, vasárnap hajnalonta, ha látta, még nem indultam el az élet vizéhez...
További történetek:
Az alábbi linken még több megtudható Darabos Lászlóról:
2023.08.01
Comments