„A gyertya a négy elem szimbóluma, hiszen benne van a kanóc földje, a paraffin vize, a láng tüze és a levegő, ami lehetővé teszi, hogy égjen.” (Paulo Coelho)
A gyertyát emberiség az ókor óta használja. „Anyámnak nem gyújtottam gyertyát. A fényt nem lehet megvilágítani.” (Szabó Magda)
Gyerekkorom karácsonyfáin ott voltak minden évben... még ma is előttem az ezüstszínű csíptető, amivel az ágakra erősítettük. Édesanyám csaknem mindig megsiratta a gyertyagyújtást... akkoriban nem igazán értettem… mára talán…
Az adventi koszorú második gyertyája a reményt jelképezi, méghozzá a remény érzését a Messiás eljöveteléről. Az ígéret szerint a Messiás eljön és reményt hoz a világnak.
Hétvégén Tiszaörsön meggyújtottuk mi is a másodikat kisfalunk főterén. Előtte Rozványi Dávid bensőséges hangulatú előadásával hangolódtunk az ünnepre.
Mára irodalmi gyertyákat hoztam…
Elsőként a négy gyertya meséjét, amelyet többen is feldolgoztak már.
Az adventi koszorún négy gyertya égett. Annyira nagy volt körülöttük a csend, hogy tisztán lehetett hallani, amit beszélgetnek. Azt mondta az első: „Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…” És néhány pillanat múlva már csak egy füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdanán fényesen tündöklő lángra. Azt mondta a második: „Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak, nincs értelme tovább égnem…” A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: „Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…” – ezzel ki is aludt. Hirtelen belépett egy gyermek a szobába, és mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: „De hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!” – és elkeseredésében sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: „Ne félj! Amíg nekem van lángom meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a remény!” A gyermek szeme felragyogott! Megragadta a még égő gyertyát és lángjával életre keltette vele a többit. (Forrás: Veress Hajnalka Andrea)
Aztán Márai gyertyái, amelyek csonkig égnek... a mű, melynek fogadtatása mindmáig rendkívül ellentmondásos. „Ez a mű a barátság regénye, a barátságé, amely a főhős és bizonnyal Márai szerint is: "...szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. A barátot meg lehetett ölni, de a barátságot, mely a gyermekkorban szövődött két ember között, talán még a halál sem öli meg". A gyerekkorban gyökerezett Henrik és Konrád barátsága is. Tízévesek voltak, mikor megismerték egymást a bécsi hadapródiskolában.” Negyvenegy évvel később „a Londonban élő Konrád a városba látogat, és értesíti Henriket, a tábornokot érkezéséről. A tábornok parádés kocsit küld érte és gyertyák fényénél ott vacsoráznak, ahol negyvenegy év előtt utoljára ültek egy asztalhoz. A vacsora után a tábornok idézi fel hármuk históriáját, és feleletet vár néhány kérdésére, például arra, hogy Konrád tényleg le akarta-e lőni azon a vadászaton. Ő azonban nem válaszol, hiszen némán is mindketten tudják a feleletet. Mire a gyertyák csonkig égnek, a két barát kézfogással búcsúzik egymástól, most már örökre…” (https://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li1342)
Szeretem Somló Tamás dalát, amely igazán érdekes kérdéseket vet fel:
Életünk gyertyája születésünk pillanatában gyullad meg és halálunkkal lobban el. Vigyázzunk, hogy ne égjen a körmünkre, és ne is égessük két végéről!
2021.12.07
Comments