A közelmúltban nagyon kedves ismerősöm rákérdezett arra, hogyan szólítottak életem folyamán.
Azidőtájt, amikor nagyjából az első szerelem megtalált volt forgalomban egy sárga papíros táblás csoki, a Kedvenc. Emlékeim szerint az a fiú előszeretettel mondta a nevem helyett.
Fiatal házasként is volt valamiféle keresztnév helyettesítő szavunk, de egyszerűen már nem ugrik be.
Gyermekem, unokám kapcsán is kerültek forgalomba különböző becézések, így volt hajdanán a Tündém Cuki, manapság Gabriel meg Popi.
Nagymamám egyenesen mestere volt az efféle jellegű névadásnak.
Van barátaim között Léna, aki Magdolna, Katalin, aki Totyi, Miklós, aki Micu.
No, és persze vannak nem is kevesen, akik nem élnek az ál- vagy becenév adta lehetőséggel, hanem eredeti nevükön alkotnak, publikálnak, élnek.
Tanulmányaim során találkoztam először azzal a helyzettel, amikor valaki egy más, nem a szüleitől kapott néven alkotott. Ezeknek megválasztása mindig is érdekelt. Van egy könyvem, mely az írói álneveket ismerteti.
Tudok valakiről, aki írásra adta a fejét életének egy azon szakaszában, amikor állítólag már az embernek ideje, mint a tenger.
Ismeretségünk elején csak kapkodtam a fejem, hogy most akkor tulajdonképpen, hogy is hívják őt, aki írói vezetéknevét a várostól - amelyben él - kölcsönözte, és keresztneve is csak becézve ugyanaz, mint a valós.
Valami hasonló élményem volt mai vendégemmel kapcsolatban is, így először erről kérdezem: Erika, Julianna, mindkettő?
Mindkettő, mert mindkettő én vagyok. Kurucz Erika a privát életben, aki feleség, anya, nagymama, barát, illetve P. Pálffy Julianna –, aki ezen a néven írja meg Erika gondolatait. Pár évvel ezelőtt, amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni az írással, akkor anyai nagymamám és nagynéném emlékére választottam ezt az írói nevet.
Első kérésem már előre vetítette a következőt. Most már tudom, hogy Erika vagy Julianna, viszont kevés ismeretem van rólad! Mesélnél magadról?
Budapesten születtem még a múlt évezredben. Szüleimmel és öcsémmel igazi, összetartó családban nőttünk fel. Minden biztonságérzetemet nekik köszönhetem, köszönhetjük, mindig ott álltak mögöttünk.
A grafomániám biztosan aputól örököltem, a szervezőkészséget mindkét szülőmtől, így pontosan azzal foglalkoztam, amit szerettem. Mondhatni, az első munkanapomtól az utolsóig titkárnői státuszban. A szívem egy része az Ikarus gyáré, de nagyon szerettem az igazságügyi munkahelyemet is, jó szerencsével mindenhol kiváló emberekkel, főnökökkel dolgozhattam együtt. Maximalista voltam, vagyok, és ez megkönnyítette (?) a munkámat.
Életemet színesítette, gazdagabbá tette, formálta, hogy majd tíz évig külföldön éltünk a férjem munkájából adódóan. Azóta is szeretünk utazni, felfedezni magunknak a „világot”.
Kilenc éve mentem nyugdíjba negyven éves munkaviszony után, azóta természetesen a napi huszonnégy óra is kevés, mint minden zizegős, mindig „valamit csinálni szeretnék” nyugdíjasnak.
Férjemmel két gyermekünk, és két unokánk van. Remélem, hogy szülőként és nagyszülőként megálltuk, megálljuk mi is a helyünket, és a családi kötelék fontosságát folyamatos szeretetünk biztosítja továbbra is.
Ismert előttem, hogy a Litera-Túra Kiadónál 2020-ban megjelent Kötődéseim címmel az első köteted. Szeretném, ha mesélnél erről!
A kötet elkészítése régi gondolat, és Hajnal Éva – a Litera-Túra Kiadó tulajdonosa –, kitartó biztatásának köszönhetően jelent meg, 2020 novemberében. Fájó, hogy a szüleim már nem érhették meg, nem olvashatták ezt a válogatást.
Több száz régi „firkából” szemezgettem, de belekerültek akkori, legújabb írásaimból is. A kötet egyik érdekessége, hogy kedves költő-író barátommal, Fazekas Gáborral közös írásaink, mint egy-egy novella „A” és „B” oldala is fellehető benne, ami számunkra különleges, szerethető feladatot jelentett. A másik érdekessége, hogy N. Ullrich Katalin angol fordításaival néhány versem nem csak magyarul olvasható benne, amivel külön ajándékot kaptam, illetve adhattam angol nyelvterületen élő barátaimnak.
Most egy kérdéscsokrot nyújtok át neked:
Hogyan alkotsz? Miből merítesz ihletet? Mi inspirál arra, hogy tollat ragadj?
Inkább vers vagy próza, esetleg mindkettő? Mi dönti el, hogy melyiket válaszd?
A legfontosabb a csend. Olvasni ugyan tudok úgy, hogy megszűnik körülöttem a világ, és süket vagyok minden hangra, de írni csak magamban és csendben tudok. Ez a csend egy hangyányit kevesebb lett mióta két, kis csacsogó és „azonnal szeretném Mama” kisemberke forgolódik körülöttem.
Az ihlet maga a mindennapok, a nagy, vagy az éppen kisbetűs élet. Ösztönösen írok, valami elkezd megfogalmazódni bennem, és az esetek 90 százalékában szinte azonnal kész formában. Kivétel a haiku, mert azt agytornaként, játékos feladatként művelem. Mostanában kezdett érdekelni, bökdösni a szonett, de ahhoz valódi elmélyülés kell, így ki kell várnom a teljesen nyugodt körülményeket. Tehát, várat még magára!
Nem tudok dönteni vers, vagy próza ügyben, mert még családon belül is megoszlanak a vélemények, én mindkettőt szeretem.
Valahol az „a” betűnél kezdtem az írást, és azt, hogy most hol tartok, az olvasók, a tanítóim (sokszor ütöttek a kezemre, amit innen is köszönök!) ítéletére bízom.
A téma, illetve az ihlet dönt, soha nem tudom, hogy versben kezd megfogalmazódni bennem valami, vagy prózában. Csak elindul a kezem, és folyik belőlem a szó. Egyre vagyok képtelen, megrendelésre, vagy időre írni. Az teljesen leblokkol. Nem is rágódom már miatta, pedig sokáig zavart, mert érdekelnének a pályázatok, de mint igazi KOS, a türelmetlenségem csak annyit bír el, hogy két-három napig tudom megőrizni a megírt verset, prózát, utána viszket az ujjam, hogy lenyomjam a „publikálj” gombot.
Példaképek klasszikusok és esetleg kortárs alkotók közül?
Több oldalas felsorolás lenne… Íróként kiemelkedő példakép Szabó Magda, Esterházy Péter, akiknek az írásai, gondolatai nagyon nagy hatással vannak rám. Victor Hugo és Jókai Mór a nagy klasszikusaim, de nagyon szeretem a mai irodalmat, és amíg gyerekkoromban regényfaló voltam, most inkább a novellák tömörsége, aktualitása talál meg inkább. Itt meg kell említenem a kortárs Polgár Verát, akinek írásai igazi felüdülést jelentek, és legalább olyan példakép e téren mint a többi, már klasszikus kedvencek.
Költőként Radnóti Miklós, József Attila, Szabó Lőrinc, Fodor Ákos, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Pablo Neruda..., „legek” után, szinte mindenki kedvenc valamiért. Ezt az érzést már a Litera-Túra Irodalmi, Művészeti és Kulturális Magazin szerkesztőjeként is dédelgettem, mert rengeteget olvastam a sok-sok olvasás után is, így nagyon megemelkedett azon írók, költők száma, akiket a mai napig szívesen olvasok. A tehetséges, a jó értelemben vett amatőr írók, költők felfedezése ma is nagy öröm számomra, mert az irodalmi témák soha nem fogyhatnak el.
Természetesen van egy óriási kedvenc, akinek sokat köszönhetek. Ő Baranyi Ferenc, a Mester. Kevesen vannak, akik személyesen is találkozhatnak a példaképeikkel, ezért külön szerencsésnek érzem magam. Úgy lett példaképem, hogy nem is tudtam ki írta azt a verset, amit tizenhat évesen kaptam levélben, aminek a címe Fogadom (Fogadalom) volt.
Akkor bemásoltam a naplómba, és csak évekkel később találtam rá, az azóta is őrzött kötetben. (ma már dedikált azon az oldalon) A rajongás változatlan. Baranyi Ferenc verseinek hatása biztos indíttatás, ösztönzés volt kipróbálni magam. Gondolatainak összetettsége, verseinek formája, nagyon közel állnak hozzám, és ha valamire választ keresek, akkor nála keresem azt.
Van-e kedvenced, és melyik alkotásod az? Mi „hívta” világra?
Talán furcsa, de van. Prózában a „Tündöklések” c. novellám, amit egy régi képnek köszönhetek. Csak ránéztem, és már írtam is.
Ez azért is érdekes, mert a másik hobbim, ami már nem is hobbi, hanem feladat, a családfakutatás. Amikor „dolgozom”, nem adatokat látok, hanem történeteket olvasok.
A versekből nehezebb választani. Az egyik, a kötetem címadó verse a „Kötődéseim”:
a végtelen már régóta nem vonz
és a belém gravírozott egészből
nem érdekelnek a fent és a lent
hullámzó grafikonjai sem
kis részecskékből rakom össze magam
kiválogatva jobbik énemet
hogy reggelenként az az arc nézzen rám
kinek visszaköszönni érdemes
a karmám tudja merre kell tartanom
hiába is dirigálnám más irányba
a hallgatás csak szimpla elterelés
raplis gondolataim becsomagolására
még kergetem az álmok rakoncátlan pillangóit
lepkehálóm persze nincs és nem is volt
a könnyebbik út számomra nem opció
gyűjtögetem az élet fekete-fehér szilánkjait
olyankor is mikor távoli galaxison
színkavalkádot ígér egy másik dimenzió
A másik, a „vallomások” c. sorozat.
vallomások
már akkor
tudhattad volna
hogy a kék lesz a kedvenc
színem
szavam
ma is
elmerülök benne
***
a március mindig
megmarad nekünk
ha mégis szökni próbálna
elszámolunk háromig
***
ezernyi lépcsőt
megmásztunk már
le és fel
egész életünkben
ez a két irány létezik
(a melléklépcsők
mellesleg
nem vezetnek sehová)
***
sosem szerettem
a veszekedések viharos
tenger-hullámait
inkább kifogtam
és megszelídítettem
a vitorlákat dagasztó szelet
***
ha a szívem
dobbanásaira figyelsz
észreveszed majd
hogy egy ritmust ver
a tiéddel
(még akkor is
ha pulzusszámunk
nem egyezik)
***
véremben van a tánc
de nélküled
csak botladozom
ha a lábamra lépsz
érzéki visszajelzés
a szisszenés
ölelj szorosabban
***
következő életemben
újra kérd meg a kezem
biztos lehetsz a válaszomban
de addig is
lebegni tanulok
Veled
***
Míg az első egyfajta ars poetica, a másik egy egész életútra adott-kapott szerelemből született.
Viszi -e tovább valaki – a közvetlen hozzátartozók közül – az általad elkezdetteket?
Az olvasás, írás szeretete mindkét gyermekemben benne van, de nekik szerencsére volt még egy apai nagymamájuk is, akitől örökölhették a festészethez való kötődésüket, tehetségüket is. Kedvtelésből – sajnos időhiány miatt keveset –, örömmel alkotnak. Az unokáim már „kütyü-korszakban” születtek, de bámulatos, hogy milyen gyorsan szívják magukba a tudást, és jó látni, hogy a szüleik ezt minden igyekezetükkel támogatják. A kicsik kezében, fejében is ott a tehetség csíramagja.
Terveidbe beavatsz-e?
Mennyi időnk van? Rengeteg tervem van. Vár rám egy újabb kötet kiadásának lehetősége, írnom kell a gyerekeknek szánt meséimet, jó lenne befejezni a megkezdett regényemet, és nagyon jó lenne megírni a régen ígért családi szakácskönyvet, amit a dédszülők, nagyszülők, illetve a saját receptjeimmel szeretném megtölteni. Édesapám huszonöt éven át írt naplójának rendszerezése és feldolgozása is vár rám. Többen kértek, hogy mindig írjak naplót, ha utazunk. A családfakutatás is megmarad, mert képtelen vagyok abbahagyni, hiszen mindig van üres folt még, mindig van hiányzó adat.
Megköszönöm a beszélgetést, és további sikereket kívánok írói, szerkesztői munkádban, privát életedben!
Köszönöm kedves Tünde! Köszönöm a megtisztelő meghívást, sok szeretettel üdvözölve az Art'húr Irodalmi Kávéház szerkesztőit, és minden kedves olvasóját, követőjét!
2023.07.25.
Comments