Gondolkozós percek ragaszkodás témakörben

A "senki sem lehet próféta a saját hazájában" egy klasszikus bibliai eredetű közmondás. Léte, működése ellenére/mellett egyik legszorosabb kötelék, amely nélkül nehéz lehet.

Nem tudom, mert nem érzem!

A hazája prófátájának lenni azonban ott az ember előtt a lehetőség! Bemutató útjainkon szinte kivétel nélkül belecsempészünk pár gondolatot saját kis mikrokörnyezetünkről, a hozzá való kötődés - akár versben, akár prózában - de el nem marad. S nem azért, mert illik vagy mert kell!

Az idén jelentősen ritkábban - mint az elmúlt pár évben - ülök a drótszamárra. Restellem is, bánom is, így aztán igyekszem tenni ellene, ha csak úgy jön ki a lépés.

A megnövekedett átmenő forgalom "leszorított" két irányról, így leginkább a Nagyiván felé vezető szakaszon szoktam kerekezni. Nem mondom, hogy arra aztán légy se jár, de legalább nem akkora mennyiségben, hévvel kerünek elő az országút "vándorai".

Ráunni eddig még nem sikerült, így feltételezem, hogy ezután sem fogom! Szeretem minden egyes hepe-hupájával! És tényleg igaz az abszolút vicc: sosincs egymás után két hepe!

Minden évszak, és az évszakok minden napja tartogat valamit, amibe bele tudok feledkezni.

Ha mást nem, összevetem az aktuálist egy korábbi megtapasztalással.

Valamikor elképesztő szakaszokat is iktattam be, a madár se nagyon jutott már el arrafelé, de manapság már kevésbé vagyok bevállalós.

A madarak, egyes növények - legyen haszon vagy gyom -, a fák, és időnként előkerülő állatok rendre magukra vonják a figyelmem.

Ma a lucerna, a napraforgók, a szerelmetes boglyák szállítottak le a járgányomról.

Valahol olvastam egy felhívást, amely arról szólt, hogy megkérik a bálatúristákat, mellőzzék a fotózkodást az aratásból hátramaradt szalmagurigákkal, szalmatéglákkal, mert sok kár keletkezik bennük, ha tegyük fel egy négytagú család rajtuk készít profilfotót.

Nos, egyedül voltam, fel sem másztam rá, bevallom, szembe mentem a kéréssel.

Belefeledkezve a távolabbi és közelebbi tájba, ahogy elmosódik a határvonal az ég és föld között, ahogy az égig érnek a messzebbre lévő "építmények" egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy traktor közeledett. Felnyalábolta a hatalmas szalmatömeget, nem is egyet, hanem kettőtt egymás mellé felszúrt, és vitte a speciális szállító pótkocsijára.

Elnézést a konyhanyelvért, de nem vagyok jó abban, mi is ezeknek a bálát mozgató gépeknek a "hivatalos becenevük".

Nem először láttam, túl nagy hókuszpók nincs benne, mégis magára tudta vonni a figyelmem. És ez csak egy a határ történései közül...

A napocskának is tetszhetett, jobban előbújt, s ahogy a meséből is tudvalévő, hogy a vándor köpenyét játszva levette volna a haragosan fújó széllel vetélkedve, egy idő után azért engem is játszi könnyedséggel terelt a kisgépem felé.

Hazafelé haladva párszor még oldalt pillantottam, és az útmenti fák között valamelyest még ráláthattam ahogy egyre fogynak a bálák a földről, majd indul velük a szállító traktor...

A gazdasági épületek, az ott élő állatok, a boltot hirdető majd a falutáblát követően egy, az útvonalam mentén élő kedves ismerőstől a hogylétéről érdeklődtem, végül becsukódott a hátsó kapu mögöttem.

A jóleső itthon vagyok - érzése járt át!

Megfogalmazódott egy ki ugyan nem mondott, de most papírra vetett kérdés: Ugye, milyen kevés elég ahhoz, hogy szépségre leljünk mindennapjainkban?

videó

2026.07.20.