Ezt a címet viseli Petőfi Sándor 1847 szeptemberében írt elégiájának, amelyet feleségéhez, Szendrey Júliához írt. 1847. szeptember 8-án házasodtak össze, és ezután Koltóra mentek nászútra. Nagy valószínűséggel a híres somfa alatti kőasztalon íródott ez a gyönyörű vallomás. Azt a fát Petőfi somfájának nevezik. Ide temették el kívánsága szerint a kastély tulajdonosát, Teleki Sándort is.
Petőfi Sándor: Szeptember végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérci tetőt. Még ifju szivemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet... Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hivedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is, örökre szeret!
Koltó, 1847. szeptember
Nagy-nagy kedvenc! Tudom, hogy „férfi vers”! Mégis azt gondolom, a női hang semmit sem von el értékéből.
Az egyik legismertebb és legszebb költemény - egyféle fogadalom a síron túl tartó szerelemre. Valami, amire titkon mindenki vágyik egy olyan társ oldalán, aki érdemes erre. Aki úgy érzi, hogy a párja nélkül félkarú ember lenne, az képes igazán átérezni ezt a fajta örömet és kétséget egyszerre. A mű szépségét szolgálja az évszakok váltakozása és az emberi sors párhuzama.
"A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe." (Márai Sándor)
Találtam több zenés feldolgozást is. Ez a László Attila – féle változat számomra a legszebb:
2022.09.27.
Kommentare