Nekünk a legszebb, kik ezt kaptuk anyanyelvként.
Baj persze nem lenne, ha másokat is megtanulna az ember élete során, hiszen „annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz”:
Csodáját azonban nem igazán tudná űberelni egyik sem, ahogy remekül összegyűjtötte az árnyalatnyi különbségeket Gyimóthy Gábor Nyelvlecke című versében.
A magyar nyelv imája lehetne Pósa Lajos hasonló című alkotása.
Szeretem Weöres alábbi nyelvéljenző sorait is.
Természetesen kalapot emelek mindenki előtt, aki anyanyelvén kívül más nyelvet/nyelveket is birtokol.
Pár saját gondolatot ez utóbbi témakörből még mindenképpen szeretnék megosztani: közvetlen környezetemben is van példa mindkét „folytatásomban”. Lányom beszéltjeit nem is igazán tudom pontosan. Unokám magyar-olasz koprodukciósága lévén világra jöttétől, de előtte is „szokta” már e kettőt. Külföldön élve az ottani nyelvet beszélte bölcsődés korától, mely iskolába kerülésével az angollal bővül. Idéntől a franciát is oktatják nekik az iskolában. Rögtön le is szögezném, hogy ez ott nem ritka, hiszen több társa is bír különböző országokból érkezett szülőkkel. Nekik ez így nem akkora kuriózum!
Rendkívül büszke vagyok rá, legalább annyira, mint amennyire magamra nem. Garantált, hogy a magyart is kell, hogy használja, velünk gyakorolja. Nem állítom, hogy nem ismerem egyáltalán egyik felsoroltat sem, de azt sem mondom, hogy használni teljes elánnal képes lennék. Vannak nagyon kedves, mosolyteli pillanatok, amikor egy-egy szó jelentését igyekszünk „összekalapálni”! Legendásan jó szavai akkor születnek, amikor a ragozást kell „belevinni”. Így született pl. az engemt vagy a simogattyál is, melyekbe annyi szeretetet tud belevinni, hogy el is tűnik az ember kezéből a piros toll!)
Szívem-lelkem megtölti örömmel, hogy használja, mondhatni szereti. Ezért örökre hálás leszek szüleinek, hogy mindketten megőrizték saját anyanyelvüket, és persze hadd legyek némileg elfogult a magyar javára.
2023.11.13.
Comments