A nagymama és az unoka közötti szeretet örök és határtalan
Vannak az ember életében csodadátumok. Az első a gyermek, a nulladik meg az unoka születésének napja. Ez utóbbi számomra 2012. október 9-én hajnali fél 5 magasságában érkezett el sok-sok km-re tőlem, Zürichben, egy olasz magyar koprodukciós álom megvalósulásában. Azóta sem tértem magamhoz a kábulatból, melyet ez a kisember okozott világra jövetelével. Az érzésről nem tudok csak szuperlatívuszokban beszélni, az öröm, a hála, hogy pont engem választott Nagyijának felbecsülhetetlen. Mindig élmény a közelében tölteni az időt, és mindig nagy izgalom, mámor a következő találkozásig történő várakozás. Így aztán nekem nemcsak december utolsó hónapjában van advent. Azzal együtt is így élem meg, amikor túlélésként nézhetem ahogyan legózik, vagy éppen zongorázik, vagy olvas nekem, esetleg gyorstalpalós dínótanfolyamot végeztet velem. És az is belefér ebbe mérhetetlen szerelembe, amikor elhangzik a "Nagyi, most tenni kell valamit, szeretlek!" mondata! Tudnám hallgatni a csivitelését 0-24 órában!
Nem tudnám megfogalmazni, mit jelent nagymamának lenni. Érezni tudom, de nincsenek szavaim rá, valahogy minden szó, amit a nagymamaságról szól az ember, közhelyessé és banálissá teszi ezt a csodát. Talán nem változtatott meg, inkább kiteljesedtem általa.
Milyen kifejező a magyar nyelv, amikor nagymamát és nem mondjuk öregmamát mond: mert az anyaság naggyá válik, kiteljesedik, amikor nagymamává válik az ember lánya.
Amikor édesanya voltam, a lányom létének is nagyon a "szerelme" voltam, azt hittem, jobban már nem lehet... Hát pedig DE!
