Emlékezem

2024. július 4-én nagyon kedves látogató járt nálam - Melinda személyében! Ennek az akkori jegyzetem el megvideósításával emlékezem rá, mert leírni is hihetetlen, hogy pár nap óta már csak az emlékezés marad vele kapcsolatban!🖤Hagyatékból  származó fotókat kapott, s hozott belőle nekem is. A páros táncos különösen kedves számomra, mert olyan egykori barátnőmmel/osztálytársammal vagyunk megörökítve, akinek már csak az emlékét tudom ápolni - Biró Erzsi ő. A tánccsoportos kép ismerős volt - édesapám őrizgette, így megmaradt nekem. Természetesen nagyon kedves ez is - az általános iskolai évek vége felé készülhetett, az akkoriban dívó  kulturális seregszemlék egyik programja voltunk - már ha emlékezetem nem csal. Az biztos, hogy a régi MűvHázban fényképezett valaki bennünket.A harmadik egy korosztályombeli óvodás csoportkép - sajnálatomra nélkülem. Annál is inkább, mert azokból az időkből nincs nagyon ilyen jellegű emlékem. Sztorizgattunk is Minivel (gyerekkori nevén, amely nekem mai napig jobban jön a számra, mint a hivatalos neve). Emlékeztünk zsenge fiatalkorunk náluk tartott pince bulijaira, soroltuk a résztvevőket, jöttek elő események ennyi év távlatából amelyek külön is megérné el egy misét! Az ovis csoportképhez kapcsolódóan  két élmény jött elő: 1. Nagyon szerettem Klárika dadust (középen - az óvó néni mögött). 2. A másik, ahogy alvás idején baromi nagy vihar volt, szakadt az eső, dörgött-villámlott. (Ekkor még nem a jelenlegi óvodában voltunk, hanem az egykori Rendőrség helyén.) És "Kláridadi" vigasztalta minket, többek között engem is, aki a többiektől eltérően nem az égi háborútól féltem, hanem hogy elázik a ruhám!🤷Naná, hogy ekkor előhoztunk még múltbeli eseményeket, hiszen gyerekként, felső tagozatos korunktól nyári munkára jártunk a tsz-be - tövisket, szőlőt kapáltunk, paradicsomot, borsót szedtünk. Ez utóbbinak az elszáradt maradékát is. Egy- egy sort ketten fogtunk fel sarlóval, én Melivel, aki balkezes...máig megvan a munka "nyoma" a jobb csuklómon.☺️ Jó, hogy sarló - és nem kalapács! Ő volt az, aki a legfinomabb pirított és rántott májat készítette már majdnem felnőttként! Tőle tanultam meg, hogy csakis a végén sózzam! Egyike volt azoknak, akinek - szülőfalumba történt visszaköltözésemet követően - a szemében őszinte örömöt láttam minden egyes találkozásunkkor! Annyira sosem sietett egyikőnk sem, hogy pár szót ne váltottunk volna! Amikor a nyugdíjas éveket számoltattam össze, hárman a csapatból segítségemre siettek, bizonyítandó, hogy bizony éveken át minden nyáron nyomtuk a melót, ami azért valljuk be inkább buli jellegű volt, mint "gyerekmunka" - merthogy erre hivatkozva nem számította be a Nyugfi azt a tíz hónapot. A hivatalban (mert bizony be is utaztunk Szolnokra, talán négyesben - Józsefné Dulai te is voltál, ugye?)  ugyan remekül elszórakoztak az elmondott dolgozós történeteinken. Tárgyi bizonyítékként ugyan nem fogadták el a jobb csuklómon Meli sarlójelzését, de az egyik legnagyobb a történetek közül az volt, amikor a három fotót vezettük elő, amelyeken kiscsapatunkból mindegyikőjük látszik - az én kivételemmel! A hölgy azonosítgatta a képeken szereplőket, és feltette a nagy kérdést: "- Ez eddig rendben, de hol van Tünde? Mire Mini mentette volna a menthetőt:- Hol, hol?! Hát ő fényképezett!!" Ilyen és hasonló gyerekkori dolgok felidézése közepette nagyokat nevettünk újfent kinn az udvaron, és hát ugye, az sem csoda, hogy meg se hallottuk a csengőszót, ami úgylehet többször is "megnyomattatott"!   Drága Mini! Amíg élek, nem feledlek! Ezzel biztos nem vagyok egyedül, hiszen nagyon sokan szerettek/szeretnek/szeretni fognak téged! Köszönöm külön Gyöngyvérnek a jól megőrzött képet!❤️