Gondolkozós percek az őszi munkák mentén

Reggel láttam egy, a góréról készült fotót.
Emlékek sorát indìtotta el…
Nagymamám udvarán is állt egy ütött- kopott. Megért az jobb időket is, de hamar elment a férj, aki kordában tarthatta volna a faépítményt.
Egy másik “szálat” hozok ide be egyetlen történet erejéig.
A falunkban több film részleteit is forgatták: Tízezer nap, Talpalatnyi föld, Árvácska.
Ez utóbbihoz a nagymamám tehenét is beválogatták.
Igen ám, de a film készülte idején már volt fülszámuk a bociknak, ami a felvételhez viszont nagyon is nem kellett.
- Nénikém, hozzon már egy jó élet kést! - kérte mamimat a “filmes”.
Mire ő:
- Mit gondolom maga?! Özvegyasszonynak éles kés!?!
Fenn is maradt a mondás családi körben, ha a ház körül valamiféle, kimondottan férfias munka hiánya volt megtapasztalható.
De jöjjenek tovább a góré kiváltotta emlékek!
Mielőtt az udvarra beérkezik a termés, van azzal tennivaló bőven.
Valamikor régen, másokhoz hasonlóan mi is kapáltuk a háztáji kukoricát nagymamámmal.
Azoknak a soroknak az Istenért nem akart vége lenni, mintha valaki húzná egyre messzebb.
Mindig azzal vigasztalt: "Ne búsulj egyet se, ha bekapáltuk, táncolunk!"
Mondanom sem kell, hogy az efféle mulatozás bizony rendre elmaradt!
A dolog persze ezzel még nem volt "letudva", hiszen be is kellett takarítani a termést.
A szüret meg a kukoricatörés az őszi munkálatok királya volt!
Olyankor összefogott a család, szomszédok, így állt fel a csapat.
Én már elköltöztem itthonról, de pár évig még - telefon híján - postai levelezőlapon tudatták időben, mikorra tervezik a kukoricatörést.
Arra a napra kizárt volt más program!
Azon hét csütörtökén levágta, felpucolta az addig tömött/hizlalt kacsát. Péntek volt a sült elkészítésének napja. Az aztán a lábasban várta a tálalást.
A kukoricatörést a termény hazaszállítása követte.
Na, az is jó kis testgyakorlat volt: felhajigálni a traktor pótkocsijára a letört csöveket.
Mindezek végeztével hazabicikliztünk.
Mami azon nyomban felmelegítette az ételt - máig itt az íze a számban! - és került minden finomság semmi perc alatt az éhes "bendőnkbe".
Pénteken megsült még a kemencében a lekváros, diós , túrós kalács is.
Ezt, ugye, akár munka közben is lehetett majszolni -
éhségünk gyors csillapítását úgyahogy megoldva!
Otthon azután jött a góréba való "betermelés"!
Hosszú téli estéken meg a morzsolás!
Amikor már egy csutka megszabadult a szemektől, segítség volt a következő cső letisztításában! Ám még úgy is rendesen fel tudta horzsolni az ujjbegyeinket!
A szüret is nagy élmény volt , ha fedni, nyitni, a napján meg hajlongani annyira nem is!
Külön ima szólt azért, hogy minél kevesebb jusson rám a novatőkékből! Azokra elég volt ránézni, már akkor lepotyogtak a szemek a földre!
Persze arra is szeretettel emlékszem, hogy az első korty mustot milyen türelmetlenül vártuk!
Pár évvel ezelőtt még én is bedolgoztam a szőlőtermést. Mára már csak pár fürt ha marad a helyén…
Ám többnyire az is eltűnik a még apukám telepítette utcai lugasról- hála (!!) a két lábon járó “seregélyeknek”…
Ezek a dolgok ma mind-mind eszembe jutottak a góré láttán.
Mennyivel gyorsabb, egyszerűbb lett időközben a munka!
Jóllehet ezzel együtt valami meg nagyon "eltűnt"...
2026.09.16.



Comments