Kukorica

Mai 🚴🏻‍♂️utam megidézte azokat az időket, amikor gyerekként Mamikámmal kapáltuk a háztáji kukoricát. Azoknak a soroknak az istenért nem akart vége lenni, mintha valaki húzná egyre messzebb. Leginkább azzal vigasztalt: "Ne búsulj egyet se, ha bekapáltuk, táncolunk!" Mondanom sem kell, hogy az efféle mulatozás bizony rendre elmaradt! A dolog persze ezzel még nem volt "letudva", hiszen be is kellett takarítani a termést.

A szüret meg a kukoricatörés az őszi munkálatok királya volt!

Olyankor összefogott a család, szomszédok, így állt fel a csapat. Én már elköltöztem itthonról, de pár évig még - telefon híján - postai levelezőlapon tudatták időben, mikorra tervezik a kukoricatörést. Arra a napra kizárt volt más program! A nagy napra csütörtökön levágta, felpucolta az addig tömött/ hízott kacsát, péntek volt a sült elkészítésének napja. Az aztán a lábasban várta a tálalást.

A kukoricatörést a termény hazaszállítása követte. Na, az is jó kis testgyakorlat volt: felhajigálni a pótkocsira a letört csöveket. Mindezek végeztével hazabicikliztünk, Mami azon nyomban felmelegítette az ételt - máig itt az íze a számban! - és került minden semmi perc alatt az éhes "bendőnkbe".

Pénteken megsült még a kemencében a lekváros, diós , túrós kalács is. Ezt, ugye, akár törés közben is lehetett majszolni, éhségünk gyors csillapítását úgyahogy megoldva! Azután jött a góréba való "betermelés"!

A szüret is hasonló módon zajlott szervezést illetően! Emlékszem, hogy az első korty mustot milyen türelmetlenül vártuk!

Ezek a dolgok ma mind-mind eszembe jutottak - figyelve a betakarítást! Mennyivel gyorsabb, egyszerűbb lett ez a munka! Jóllehet ezzel együtt valami meg nagyon "eltűnt"...