Épp csak elmúlt az ünnep. Pontosabban szólva igazán el sem, hiszen Húsvét keddje valójában az ünnep harmadik napja, a visszalocsolás ideje. Ilyenkor a lányok locsolják vissza a legényeket – már ahol. Mert amíg a hétfői locsolkodás majdnem teljesen általános, a húsvétkeddi visszalocsolás kevésbé ismert és elterjedt szokás.
Orbán Balázs szerint (1869): „Székelyföldön egyáltalán, de főként Csíkban a húsvéti öntözés megvan mindkét nemű fiatalságnál, húsvét másodnapján a legények öntözik a leányokat, harmadnapján a leányok a legényeket, de fenn van tartva mindkét részről a megváltás … ha pedig valamely leány a megváltásra szükséges piros tojással ellátva nincs vagy fél a pisztolyt elsütni, azt a kúthoz viszik, és jól megfürösztik." Ezzel együtt mégsem locsolóverseket hoztam. Jövő ünnepig úgyis elfelejtenénk.
Az első próza Andrásfai Eszter Rita Húsvétja című írása.
Rita számára sosem volt igazi ünnep a húsvét. Gyerekkorában persze keresett és talált is színesre festett tojásokat, sőt, akár valami apró meglepetést is, de hát a húsvét mégsem volt olyan, mint a Karácsony. És ráadásul mindig elérkezett utána a rettegett hétfő.
A fiúk az iskolából szüleikkel, mind ünneplőbe öltözve, valami undorítóan büdös kölnivel kezükben jöttek hozzá. Akadozva, vagy éppen monoton mondták fel a betanult versikét, majd Rita hajába ruhájába fújták a pacsulit. Ritának pedig kényszeredetten kellett mosolyognia, ezt már kisiskolás korában megtanulta. Aztán borzalom!, ajándékot kellett adni nekik ezért a szörnyűségért. Színes tojást, csokoládét. Alig várta a délutánt, hogy végre ledobhassa magáról olcsó parfümtől bűzlő ruháit és megkérje anyukáját, hogy mossa meg a haját.
Aztán Rita nagyobb lett, és húsvétkor mindig menekült otthonról valahova, ahol nem találhatják meg. De valaki mégis mindig megtalálta. Egy barát, egy családtag, vagy akár egy idegen... olyan is volt már. Érdekes, de apu sosem locsolta meg Ritát. Valószínűleg nála sem volt nagy hagyomány ez a húsvétolás.
Mire Rita felnőtt nővé érett, kezdte megszokni a dolgot. Mert minden évben akadt valaki. Egy barát, egy szerető... egészen az idei húsvétig. Mert ezúttal Rita nem találkozott senkivel, aki meglocsolta volna, nem volt szeretője, és baráttal, családtaggal sem találkozott az ominózus napon.
El fogsz hervadni! – mondták a barátnői nevetve, és Rita is nevetett, hiszen kicsit sem hitt a babonában. Ugyan már! Mi ez a hülyeség?! Dehogy hervad! Majd hervad akkor, ha már öreg lesz! Vagy még ez sem fordult meg a fejében, ennyire sem méltatta. Kicsit talán még örült is, hogy megúszta a kínos kötelezettséget, feszélyezett mosolyt és köszönetnyilvánítást, mert a mosoly semmit sem lazult az évek során, és a kölnik is ugyanolyan büdösek maradtak.
Először néhány nappal később érzékelte, hogy valami baj van. A barátok, kollégák mondogatták: nyúzottnak tűnsz. Rita meglepődött, mert nem volt fáradt, legalábbis nem annyira, mint mondjuk a mögötte álló néhány hétben. Pihent is, lazított is, a kedve sem volt rossznak mondható. És mégis nyúzottnak tűnik? Legyintett rá egyet, úgy látszik most ütközött ki rajta az elmúlt időszak nagy hajtása, most már könnyebb, ez is el fog múlni.
Még néhányszor hallotta a megjegyzést innen-onnan úgy, hogy nem értette miről is van szó, hiszen nem érezte magán a fáradtságot. Aztán ahogy múltak a napok, a hetek, elmaradtak ezek a megjegyzések is. El is múlt, gondolta Rita.
De valójában nem így volt. Szeme alatt fáradtságtól elszürkült karikák éktelenkedtek, bőre megereszkedett, új ráncok keletkeztek az arcán, haja ragyogását vesztette. Hervadni kezdett.
A másik egy Örkény egyperces: A MEGVÁLTÓ
Délelőtt tíz óra volt, amikor az író befejezte új drámáját. Este még két nehéz jelenete volt hátra. Átírta az éjszakát. Közben legalább tíz feketét főzött magának, és legalább tíz kilométert gyalogolt a szűk szállodaszobában alá s felezve. Most mégis olyan frissnek érezte magát, mintha nem is volna teste, olyan boldognak, mintha megszépült volna az élet, és olyan szabadnak, mintha megszűnt volna lenni a világ. Még egy kávét főzött. Lesétált a partra. Megkereste a csónakost. - Kivisz-e a vízre egy kicsit, Volentik bácsi? - kérdezte tőle. - Tessék beülni - mondta a csónakos. Borús volt az ég, de szellő se rezdült. Mint egy óriási máriaüveglap, olyan sima és szürke és csillogó volt a tó. Volentik bácsi gyors, de rövid csapásokkal evezett, ahogy a Balatonon szokás. - Mit gondol? - kérdezte az író, mikor már jó darab utat megtettek. - Ide látni még a partról? - Még ide - mondta a csónakos. Továbbmentek. Az üdülő piros cseréptetejét lassan elborították a fák. A partnak csak a zöldje, a vonatnak csak a füstje látszott. - Még most is? - kérdezte az író. - Még most is - mondta a csónakos. Csak az evezők csobbanása hallatszott; a partról már nem ért idáig a hang. Összemosódtak a házak, a kikötők és az erdők. Már csak egy ceruzavonás látszott, ahol véget ért a tó. - Még most is ide látni? - kérdezte az író. A csónakos körül nézett. - Ide már nem. Az író lerúgta a lábáról a szandált, és fölállt. - Akkor húzza be az evezőt, Volentik bácsi - mondta. - Megpróbálok egy kicsit a vízen járni.
ZárásKÉPp is Húsvét - KÉPekben!
Első napján meglátogattam az abádszalóki TulipGardent, amely a következő hétvégeken is várja az érdeklődőket...
...valamint Tisza-tó „part” mellett berendezett locsolófaluját.
2022.04.19
Comments