Aktív tanítóságom idején a tanévek vége felé készültek az osztályfényképek, amely események megvallom nagyobb próbatételeket jelentettek számomra, mint az egész éves munka. Nagyon nem voltam „lencsebarát”.
Egyik alkalommal megkérdeztem a fotográfustól, állhatnék-e a hátsó sorba. Mire ő:
- Tulajdonképpen, miért is ne?
- És háttal? – faggattam tovább…
Csak rám nézett - de eléggé kifejező arccal!
(Már „hallom” is kedves ismerőseim hitetlenkedő fejcsóválást… Hát igen! Azóta valóban nagyot változott a világ.)
Amikor a pályázatok időszaka beindult, mindent dokumentálni kellett. Na, akkoriban szoktam rá igazán a fényképezésre!
Mára igazán jól megvagyunk! – és most megint „hangos fejcsóva”!
A közelmúltban egy éppen születésnapját ünneplő alkotókör – konkrétan a dabasi Gyóni Géza Irodalmi Kör – rendezvényén jártam. Ezt megelőzően az egyik győri alkotókör vezető párosát láttam vendégül.
Most ismét az ország nyugati felére utaztam – virtuálisan - és egy számomra nagyon kedves költő – fotós házaspárt kértem fel egy rendhagyó tárlat bemutatására.
Szeretettel köszöntöm Gősiéket az Art’húr hasábjain!
Ajánlom, hogy először is sétáljunk végig a Feri képeiből összeállított tárlaton, majd következzen a beszélgetés ezzel a csoda párossal!
1.
Valahol olvastam: „A fényképezés legalább annyira művészet, mint technikai sport.”
A rendhagyó tárlat kiállítójának Gősi Ferinek teszem fel azt a kérdést, hogy fotósként mennyire tudja ezt a véleményt megerősíteni?
– Jó a kérdés, nem könnyű rá válaszolni. Mindegyik felvetés igaz is és nem is számomra, ha a saját hobbimra, tevékenységemre gondolok. Számomra gyermekkori hobbi a fényképezés, még azokból az időkből, amikor izgatottan lestük a lesötétített iskolai fotólaborban, hogy a hívóból elővarázsolódik a fénykép. Nem gondolom, hogy igazán művészetté tudtam fejleszteni, különféle okok miatt, amelyek közül csak egyet említek: nem voltam elég kitartó és céltudatos, de ma is rácsodálkozom az e területen kimagasló eredményeket elért művészekre, és más művészeti ágak szépségei is megérintenek. Szeretem az irodalmat, a képzőművészetet, de tősgyökeres városiként is a természet szépségei vonzanak egyre inkább. Gyakran elég, ha az erdők, folyópartok csendjében, madárlesekben tölthetek el egy-egy napot, megfeledkezve a világ zajáról, és a megörökített pillanatokból, a csendből vagy éppen a madarak énekéből hazaviszek valamennyit.
2.
„Az igazán kiemelkedő fotósokat az a minden külső körülményre fittyet hányó elszántság jellemzi, hogy hidegben, hajnalban, esőben, a világ legjáratlanabb zugaiban is fotóznak, illetve az az egyedi látásmód, amivel a világ egy általuk kiemelt szeletét mutatják meg.”
Nekem te igazán az vagy! Tudnál erre példá(ka)t hozni saját praxisodból?
Bizonyára elszántság is van bennem ezekért a rendkívüli órákért, amelyeket például a madarak megfigyelésével tölthetek, és nemrég még tényleg nem számított a fagy, a jég, az eső, de mára az egészségemre is nagyon kell figyelni, ahogy az én koromban már mindenkinek, és mivel intenzíven csak a nyugodt, nyugdíjas években kezdtem járni a természetet, érzem, hogy az elszántság és az erő is kevesebb. Azért szerencsére, voltak emlékezetes történetek, amikor órákat ültünk barátaimmal a vízparton, vagy a madárlesben, mire berepült egy-egy kedvenc madár, vagy órákat kerékpároztunk szántóföldeken, rögös utakon, hogy különleges árnyékban lássuk a fákat, vagy a folyók felszínét, de keltünk hajnali ötkor tengerpartokon is a feleségemmel, hogy napkeltét fotózzunk, vagy csak sétáljunk a hajnali partokon.
3.
Az előző kérdésekkel Gősi Ferit, a fotóművészt igyekeztem megszólaltatni. Most arra kérlek, mesélj magadról, életedről, hogy egy kicsit jobban megismerhessünk magánemberként is!
Nem vagyok fotóművész, hiszen ahhoz különféle szinteket kell elérni, rengeteg pályázaton elismeréseket szerezni, és ez nekem soha nem volt fontos.
Egyébként testvéremmel átlagos családban nőttem fel, érettségi után dolgoznom kellett, mert édesapám korán beteg lett. 42 évig ugyanazon a munkahelyen, a MÁV-nál dolgoztam, előbb mozdonyvezetőként, majd mozdonyfelvigyázóként, ami a köznyelven diszpécserszolgálat. Korán nősültem, 21 évesen, és egy éven belül megszületett a kisfiunk, aki sajnos, csak 26 évet élt. Hiánya lassan 23 éve feldolgozhatatlan fájdalom, hiszen vele is terveztünk különleges fotótúrákat, utazásokat, ami már örökre elmarad. Szerencsére született egy kislányunk is, aki lassan 17 éve egy gyönyörű unokával ajándékozott meg minket. Talán ezért is volt, hogy a családi fotózás maradt sokáig a gyermekkori álmaimból. Volt sok szép téma, ami idővel tompított a fiunk hiánya miatti fájdalmunkon, és eközben talált meg sok kedves barát, akik a természetbe hívtak.
4.
Hogyan kerültél a fotózás közelébe? Vannak-e különösen kedvenc témáid?
A hívások, a barátok fotókiállításainak élménye volt az, ami kimozdított a hosszú ideje tartó csendességből, már a nyugdíjas években, így lett a természetfotózás nemrégiben még mindennapjaim része, de sajnos, a világjárványon túl én még súlyos betegséggel is kénytelen lettem küzdeni, ami sajnos, egyre szűkítette az én lehetőségeimet is.
Legkedvesebb témán a természet maradt, és a madarak, amelyeket emlékszem, sok éven át, a legmélyebb gyászidőkben a temetői sétáinkon fotóztam. Később, amikor a barátaimmal már madárlesből figyeltük őket, gyakran fél nap is eltelt velünk úgy, hogy nem vettük észre az idő múlását. Nagyszerű élmény figyelni a madarakat, a természetet, a folyókat, fákat.
5.
Egy bizonyos Eric Kim, profifotós által összeállított 100 parancsolatából hoznék ide kettőt, várva a te véleményed ezekkel a kijelentésekkel kapcsolatban:
„Legyél a történet része, ne egy kívülálló kíváncsiskodó.”
„A fotózás jó önismeret is egyben.”
Ismét nehezet kérdeztél, de megpróbálok válaszolni. Szerintem az ember, aki számára a fotózás, vagy bármilyen más dolog ilyen kedves és fontos tevékenység, mindenképpen a történet része; sőt, gyakran elveszik benne, vagy belesimul? – mindenesetre megszűnik számára az idő, de megmaradnak a pillanatok, amelyeket megörökített.
Igen, valamiféle önismeret, azaz olyan élmény, amikor az ember egyértelműen önmaga lehet, nem kell senkinek és semminek megfelelni, az lehetek, aki vagyok, elmerülhetek valamiben úgy, hogy senkitől nem veszek el semmit, egyre csak kapok, – élményt, békességet, amit máshol nem igen tud megélni manapság az ember, mint a természetben.
6.
Elkerülhetetlen a kérdés: mit javasolsz a fényképezést hobbinak tekintőknek? Lehet ez technikai tanács éppúgy, mint témaválasztással kapcsolatos.
Talán azt, hogy ne adják fel álmaikat, küzdjenek érte, és a technikai fejlődés lehetőségeivel is intenzíven éljenek, ami számomra azért kimaradt, eléggé lemaradtam a digitális világban, már csak a korom miatt is.
Hitvallásom: Egyszer nagyon fontossá válhatnak az emlékek..., és semmi sem őrzi meg úgy az emlékeket, mint a jól elkapott, fontos pillanatokról készült fényképek
7.
Vannak-e kedvenc témák számodra? Mi inspirál leginkább arra, hogy elővedd a fényképezőgéped?
A legkedvesebbeket felsoroltam: a természet, a madarak, a család, ezeken túl is sok éven át az unokám fotózása volt nagyon kedves. Megszámlálhatatlan felvételt készítettem, sok-sok kedves pillanatunkról.
8.
Milyen a viszonyod a fekete-fehér ill. a színes képekhez?
A színes fotózást hamar megkedveltem, még a középiskolai fotólaborban, a hetvenes évek elején, amikor terjedni kezdett.
Vannak persze témák, hangulatok – pl. a téli táj, a hó, ami ritka manapság, amelyek szerintem a fekete-fehér színekkel élnek igazán, de a természet színeit megörökíteni az minden évszakban rendkívüli, fontosak a színek, fények.
9.
Igazán irigylésre méltó jó helyzetben vagy, hiszen egy költő életed párja, aki nekem nem is olyan régen volt vendégem megjelent könyve kapcsán.
Nyilván van olyan alkotása, amely különösen kedves számodra? Készítettél hozzá képi megjelenítést?
Szeretem az irodalmat is, ahogy már említettem, és a feleségem, valamint a Győri Antológia Közösség hívására néhány éve szívesen veszek részt irodalmi műsorokon, örömmel olvasok fel szép irodalmi szövegeket, verseket, akár a feleségem verseiből, de bárkiét örömmel tolmácsolom.
Jelen felvétel egy jóllehet nem antológiás, de felolvasós megnyilatkozásom, amelyet örökérvényűnek gondolok:
Számtalan verset írt a feleségem, köztük hozzám is, jó néhányat, mindig meghatódom ezektől, hiszen az idén éppen ötven éve, hogy házasok vagyunk, együtt éltünk át minden szépséget és fájdalmat is, amit a sorsunk adott.
A fiunkhoz írt emlékverseken túl nagyon kedvesek a gyerekversei, meséi is, amelyekkel Mirára vártunk.
Talán a most megjelent Ezüsthíd című török versfordítások gyűjteményéből említenék egy kedvencet: Mitat Çıbuk: Szeretet című versét, amit Szerelemként is fordítanak.
Mitat Çıbuk: Szerelem
(Szeretet)
(Sevi şiiri)
A hangodat szerettem leginkább,
Mint párás időben a friss kenyeret,
A hozzám mindig baráti és könnyed,
Szerelemre hívó kedvességedet
A kezedet szerettem leginkább,
Mely apró, hűs és patyolatfehér,
A milliónyi szépség a világon
Mind kevés, mi kezeddel felér
A szemedet szerettem én leginkább,
Mely hol ártatlan-kék, hol mohazöld,
Nincs alkotás, boldogság és szellem;
Ennél különb csodát nem termett a föld
A mosolyodat szerettem legjobban,
Mely feledtetett minden keserűt,
A remény bontott szirmot a szívemben;
Mosolyod csak békét szült s derűt
A természetedet szerettem mindig,
A buktatókon talpon-maradást,
Anyatigris természeted áldás,
Nem győzhet le már hamis ámítás
Önzetlen szívedet szerettem legjobban,
Óvó anyaságod a gyermekek felett,
Szereteted gyönyörű teljesség,
Magad vagy a Szeretet, mindenekfelett
Sugárzó lényedet szerettem leginkább,
Bátorsággal vallott őszinteségedet,
Általad a dolgok kiteljesedhettek;
Boldogság, hogy téged szerethettelek
(Mitat Çıbuk, török költő Sevi şiiri verse., Bartha Júlia nyersfordítása alapján ford. Gősi Vali)
Nagyon szeretem még – a hangodon különösen – a lányunk érkezésére írott verset a feleségem második kötetéből: A legszebb tavasz címűt, ami éppen aktuális, mert a napokban ünnepli a lányunk – alig hiszem hányadik születésnapját, hiszen nekünk mindig a legszebb tavaszon érkezett kislány marad. Isten éltesse!
Konkrétan vershez képet én tudatosan még nem készítettem, de Vali, a feleségem, minden verséhez percek alatt megtalálja a legkülönlegesebb illusztrációt a sok száz fotó között, amelyekre én már nem is mindig emlékszem.
Nekem az időtöltés a természetben, és az, hogy megörökítettem a pillanatot, legtöbbször elég is. Ritkán van türelmem azután hosszasan bíbelődni a fotókkal, szívesebben koncentrálok a következő úticélra.
10.
Életem egyik ajándéka, hogy volt szerencsém a ti csodás kettősötökkel együtt is dolgozni.
Fogadd szeretettel annak a bizonyos közös alkotásunknak a fel vagy pontosabban megújított változatát, melyet az általad készített fotókkal illusztráltam, illetve a videó elején a lassan negyedik éve történt első találkozásunkat megidéző fényképekkel!
Köszönöm szépen. Megtisztelsz. Ez a kedves dalszöveg és a dal, a film is különleges élmény számunkra is. Itt ismerhettem meg a te hangodat is, amit, mint nemrég kiderült, már közel 100 Gősi Vali – vershez kölcsönadtál.
És nem is gondolod, milyen örömmel tettem, köszönöm!
Megtisztelsz, számomra is csodálatos élmény a közös munkálkodás!
A beszélgetés végén megköszönöm, válaszaitokat, azt hogy a vendégeim voltatok! Szemetek fényének innen is boldog születésnapot kívánok!
Jó egészséget, családi örömöket, további sikeres ténykedést kívánok nektek mind az alkotásban, mind a GYAK-ban folytatott tevékenységben! Csoda páros vagytok!
Köszönöm a beszélgetést, és hogy ez a rendhagyó kiállítás létrejöhetett!
Kéthetente jelentkező
MÚLTIDÉZŐ
posztom mi más is lehetne, mint a Valival készített anyagaim.
Végül elhoztam hírét egy hétvégi eseménynek is: a Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei Kenderesen, a Könyvtár rendezésében megnyílt a Boldogságbolt, és bemutatásra került Rozványi Dávid: Erdélyi útiképek című hangoskönyve.
2023.03.07.
Comments