Gondolkozós percek a "Színház az egész világ!" mentén

A ma születésnapos Ungváry Lászlóra - ő volt az, aki zseniálisan alakította a Tenkes kapitányában az ügyefogyott labanc várparancsnokot - emlékező cikkben olvastam: "Az anekdota szerint a kislány négyéves lehetett, amikor a színházban látta az apukáját egy szerepben, ahol Ungváryt leszúrták és elterült a színpadon. A fültanúk szerint a kislány ekkor megszólalt: „de ugye apa azért így is otthon vacsorázik?”

Ez a történés megidézte a ránk vonatkozó, hasonló színházasdi egykori élményem. Én ugyan nem emlékszem konkrétan, a családi legendáriumunkból maradt rám.

Működött valaha a falunkban egy színjátszó kör.

Volt tornászcsapatuk is, és nem is akármilyen! Édesanyám is tagja volt, és nem is akármilyen szinten művelte.

Nagyon szerette volna, ha a sporttal kapcsolatos álmait megvalósíthatja, de rossz korban élt ő e földön.

Ez azonban egy másik történet, aminek lejegyzéséhez még gyűjtöm az erőt!

Az közel sem lesz vidám, ezzel együtt egész életére kihatással volt.

Ami a legtragikusabb az egészben, hogy mindezen ismeret, az egykori, számomra érthetetlen kérdésre rögtön megadta volna a választ, ha az a két bizonyos 1958-ból származó újságcikk hamarabb szembejön velem, melynek megtalálójának ezúton is köszönetet mondok. Nem állítom, hogy vihart nem kavart vele bennem, hogy a "melyik ujjamat harapjam" - érzést ne hozta volna felszínre, de egy, a mi családi történetünkben tátongó fekete lyukra rávilágított!

Rég volt, igen, szép is volt benne, de sorosok pecsételődtek meg általa! Nem hiszem, hogy egyedüli, párját ritkító, csak velünk történt meg! És ettől még fájóbb!

Jó-e, szabad-e piszkálni a múltat, szabad-e sebeket feltépni?! Jogosan vetődik fel a kérdés! De szabad-e nem megadni mindenkinek azt, ami megilleti az igazságból, egyféle végtisztességet is szolgáltatni általa?! Ez legalább annyira jogos!

Ám ez nem történt meg, és nem tört meg a jég, és egyébként meg közös életünk idején általánosan erősebb és elfogadottabb volt az elhallgatás gyakorlása, bármennyire is tudtunk egyébként meg egymáshoz közel kerülni.

Azokat a csapok sajnos nem nyíltak meg, amelyek a tisztánlátást lehetővé tették volna...

De lépjünk vissza a színjátszó körhöz!

Szerepük szerint egy sokat marakodó párost alakítottak (egyik kép a színpadon, a másik a valamikori udvarunkon készült).

Ahogy mesélték, a premieren már én is jelen voltam a magam talán 3 évével, és megunva az állandó veszekedést ott a színpadon, egy óvatlan pillanatban a "Ne bántsd anyukámat!" mondatot harsogva - talán sírva is - szaladtam fel a az édesanyám párját alakító férfit rendre utasítandó!

Így volt-e vagy sem, már csak az égből tudnák visszaigazolni sok -sok éve már: édesanyám 1989, édesapám 2013 óta.

Maga a színházas emlék viszont kellemesen jóleső, megbizseregteti ma is a szívemet!

Videó

2026.08.11.