Mára ünnepi jókívánságaim mellé két Szabó Magda verset hoztam.
Az elsővel történt találkozás számomra egy katartikus élmény volt. Nahát, lehet így is írni az egyébként csupabűbáj szeretetünnepről?!
És mégis, mindenek ellenére az egyik legkarácsonyibb vers lett számomra az eddig megismertek közül.
A második alkotás azzal fogott meg, de nagyon, hogy milyen művészi módon buzdít, szinte észrevétlenül, de annál intenzívebben Szabó Magda az elmélyülésre, az önvizsgálatra.
Szabó Magda - Decemberi vers
Éleszti már a hónap, kel az ünnep:
fonott kalács. Mentem a Vérmezőn
keresztül, s rád gondoltam, aki most
felhúzott térddel fekszel, mint a magzat,
a gömbölyű homályban, és az álom
körülrezeg. Hogy mennyire szeretlek,
arra gondoltam, s hogy együtt leszünk
az ünnepen, mi meg a stearin
olvadt szaga s a város.
Ez az első
karácsony itt, mondtam magamnak.
Ott, ahol születtem, nélkülem guggol
a tűz elé apám, és nélkülem
morzsolja el a lángon a fenyőtűt.
A nagytemplom, az óriás csiga,
azóta már az égnek szúrta szarvát,
s csorog a tél a két nyíláson át,
mit tornyai ütöttek. Mily sötét
lehet, – gondoltam, míg házunk felé
haladtam – mily sötét volt mindenütt,
ha elléptem a templomtól. Az utca
nyakába húzta az emeletet,
s legelt, falu, a bérházak mögött,
szalmát szaglászva s hulladékokat.
Mert csak oda, a templom körzetébe
borított, amit csak tudott, a város,
mint szakajtóból a kukoricát:
a szállodát, mely esetlen cipóként
dagadt, a mozit, a múzeumot,
s a szobrokat előtte, akiket
öltözetük öntudatában addig
bámultak ellenségesen az arra járók,
míg mást se kívántak, csak a ködöt,
hogy meztelen villanó testüket
betakarhassák. Hogy recseg azóta
– gondoltam – az erdő alatt a tél! A hentes
rózsát, barackot és Petőfi Sándort
formál most a zsírból, és kiteszi
kirakatába. Torlódik előtte
a polgár s bólongat. Talapzatán
Csokonai úgy szorítja a lantját,
mint akinek magához sincs köze.
Mit tudsz te rólam – gondoltam zavartan –,
mit tudhatsz rólam, hogyha nem tudod,
hogy nálunk télen is reccsent a por
a szó alatt, mikor beszélni kezdtünk,
mint hogyha csont törik. (Érted, miért
szólok ma is keményen, mintha szúrnák
a nyelvemet?) S mit tudsz az ünnepemről,
mikor gyermek voltam, s karácsony reggelén
a Hortobágyi tó beküldte
a rémült pontyokat, s szemünk előtt
hasították kettőbe őket, élve?
Mozgott a dézsa, pikkelyek ropogtak,
csúszott az út. Apró csizmák alá
dobták a síkos kopoltyút: kipukkadt,
s a gyermekek vihogtak. (Mennyi éve,
te, mennyi éve már! Mikor felejtem el,
mint álltunk ott, reszketve, undorodva
egy fél halért, amely ünnepre járt
ingyen, a Várostól?)
Anyám elkészítette,
s megettük. Mindegyik nyelés
után pattant a zaj – a felrepedt kopoltyú –
dobhártyámon, s cimpámra forrt a halszag.
Beszélj, tudtad te rólam, hogy halak
tartják a karácsonyt emlékeimben,
– ingyen halak, kettőbe vágva – mint
erkélyt kifáradt Kariatidák?
Éleszti már a hónap, mint kalácsot,
kel az ünnep. Mentem a Vérmezőn,
s mögöttem, mint azok a bárd alatt,
vergődött a pikkelyes ifjúság.
Szabó Magda: Karácsony
Oldják iszákjukat a csendesülő, alacsony fellegek, omlik az ártatlan, együgyű hó a háztetők felett. A füst elkapja derekát, együtt forognak, úgy imbolyodik a világ, ahogy ők imbolyodnak.
Húzzák már komoly szarvasok az ünnepet, szájuk körül az esti pára s az eltűnt gyermekkor lebeg. Omlik a hó, ömlik a hó, nem nézi, hova hull, csak bámulnak a szarvasok, szarvukon gyertya gyúl.
Ömlik a hó, omlik a hó, leng, surrog és kering, eltemeti a surranó december lépteit, meztelen, ezüst lábnyoma nem villan már sehol, a szarvas békén lépeget, bizakodik, dalol. ,,Honnan jössz?” – kérdezem a hótól. ,,Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi. Rám néz, én meg rá. Hallgatok. Mit feleljek neki?
Mint tudjuk, Szabó Magda Debrecenben született.
Onnan Hajdúszoboszló már csak egy ugrás!
Hétvégén ott jártam, és csodálatos koncerten vehettem részt - közreműködőként is.
Nagy élmény volt, innen is köszönöm további sikereket kívánva a hajdúszoboszlói Bárdos Lajos Városi és Pedagógus Kórus tagjainak!
2022.12.20.
Comments