Gondolkozós percek az éveim kapcsán
Az aranyfonal
Ha most visszatekintek az eltelt évekre,
mosolyog a lelkem, oly sok jó kísért.
Hálásan gondolok minden egyes napért,
s örömmel tekintek fel a kék égre.
Minden perc ajándék, egy-egy szép emlék,
mi erőt ad máshol, s itt a jelenben,
békésen, boldogan, tiszta szeretetben
látom, hogy az élet milyen csodás szép.
Leporoltam emlékeim régi albumát, és néhány képet kiemelve egy különleges albumba illesztettem. Mindezekkel leültem a téli kertben a megszokott helyemre.
Ha most visszatekintek az eltelt évekre, nem a nehézségek jutnak eszembe.
Persze, voltak viharok, ahogy mindenki életében is, de a fény mindig erősebbnek bizonyult.
Végigsimítottam az első, még fekete-fehér képet: mindössze húszéves voltam, tele álmokkal és vibráló energiával, amikor először léptem át a suli kapuját, hogy tanítani kezdjek.
Emlékszem a krétapor illatára, a rám meredő gyerekszemekre és arra a tiszta lelkesedésre, amivel a katedrára álltam.
Aztán a következő, már színes képekre lép át tekintetem.
Rögtön elfogott a jólismert érzés: mintha egy szempillantás alatt telt volna el az a négy évtized.
Élve a lehetőséggel - amit azóta sem megbánva, mi több tiszta szívemből mindenkinek ajánlok - akkor úgy döntöttem, elköszönök a mindennapi munkától, és a jól megérdemelt nyugdíjas létet választom.
Mérhetetlen szabadság és a büszkeség keveredett bennem azon a napon. Aztán elkezdődtek a nyugdíjas évek, amelyekre persze cseppet sem mondhatni, hogy egyhangúak, unalmasak, szürkék lennének.
A harmadik fotó már az az állomás amikor naptárilag is elértem a hivatalos nyugdíjas kort, jóllehet az esemény, amelyen készült nem egy kötögető vagy épp kártyáit rakosgató nőt ábrázol.
Ez a pillanat már nem a búcsúról szólt, hanem a megérkezésről, a bölcs nyugalomról és annak a felismeréséről, hogy egy teljes, kerek pályafutást tudhatok magam mögött, aminek nem lett vége, hanem egy másféle aktivitással ajándékozott meg az élet. Ráadásként külön ajándéka, hogy mennyire szeretem ezt gyakorolni, mennyi sok jót, érdekes embereket, helyszíneket hozott életembe.
A negyedik képről a tavalyi születésnapom pillanata mosolygott vissza rám, amit a lányoméknál ünnepeltem. Az az érzés, ami felőlük árad, mindig feltölti a lelkemet.
Végül az ötödik képhez értem, ami az idei, hatvanhetedik születésnapomon készült.
Bár ők maguk teljességben nem láthatóak, a jelenlétük mégis ott bujkálnak a részletekben: a lányom szemüvegkerete, ami egy picit belóg a képbe, és a tizennégy éves csodalegényke unokám gyönyörű, göndör hajának egy apró tincse - mindez a vőm által megörökítve.
Ez a kép valahogy pont olyan, mint az életem: én vagyok középen, s a szeretetük láthatatlanul is teljesen körbeölel.
Ahogy becsuktam azt a bizonyos képzeletbeli albumot, rájöttem, hogy az idő nem elvett tőlem, hanem hozzáadott.
Minden elrepült év egy-egy arany fonal volt, amiből végül összeállt a jelenem: a megbékélés, a büszkeség és a tiszta szeretet.
A távolba néztem, az elém táruló hegyvonulatra, mely egyszerre sejtet nyugalmat, és valami egészen újat.
Nem bánok semmit!
Mosolyogva, 67 évesen is kíváncsian várom, mit tartogat még a holnap...
2026.08.27.
Comments