Gondolkozós percek egy tavaly nyári iromány mentén

Ahogy mindenkinek - úgy nekem is - megvan a napindító, már-már szertartásnak tudható menetrendem: ébredek, amikor, fel is kelek, ha úgy látom, nincs esély visszaaludni (és amit sohase gondoltam, eljött, hogy napközben "rásegíteni" egy kis szunyókálással), szétnézek, mi történt a világban este óta, amikor még a wifit is elaltattam. (Valamikor hajnalban volt egy pillanatnyi éber állapot, amikor kinyitottam ablakokat, ajtót, hogy beengedjek pár kevesebb fokot is, ha még benn nem lenne elég, de szerencsére azután vissza is aludtam.)

Szóval nem volt ez ma sem másképp + jött az elhatározás hozzá: nincs duma, poszt, nincs emlékezés.

Mikor ez megfogalmazódott, pont akkor jött szembe az a biciklis - hegyoldalas - pihenős kép, amiből nálam már itthon "nyihog" a bicaj.

Majd az ajtón kilépve fogad a szokásos kép: a járda, selyesmakácvirággal megborítva.

Semmi gond: amíg a cukkinilecsóm összeáll, két párolás között lehet sepregetni.

Gyerekként, amikor édesapám anyukájánál Nagyrédén töltöttem nyáron egy kis időt, reggelente lecsóillatra ébredtünk Pannikával.

Ő apukám bátyjának unokája, akivel közel egyidősek voltunk, aki szintén tanító néni lett, és akinek nagypapája, az apukám bátyja egy telken élt a apukám anyukájával!

És persze, hogy folyamatosan ment az "összehasonlítás" az unokatesóm és köztem.

Rögtön egy példa:

Egy alkalommal elhatároztuk, hogy meglátogatjuk az éppen Rózsaszentmártonban, apukám nővérénél nyaraló nagyit - tudatva vele személyesen, hogy igen, van valakim, akivel hosszabb távra tervezünk.

Motorral utaztunk. Megérkezve jött be ő is mögöttem az ajtón.

Íme nagyim vendégváró mondatai - meg nem hazudtolva sajátönmagát:

- Hát emmeg ki?

Mire próbáltam szavakba önteni a fiú szerepét, de a nagyi szótárát nem figyelmen kívül hagyva.

Mire ő:

- Udvarló? Minek a? Pannikának sincs?

Nem mondom, hogy különösen vendégmarasztaló fogadás, de ezzel együtt mégis kellemes emlékeink között őriztük, és emlegettük olykor-olykor. És azt sem állítom, hogy emiatt lett volna a történetnek az a folytatása, mint ami...

A nagyi az az ember volt, aki mindig kimondta! Ami a szívén, az a száján!

Nyilván benne van maga a reggeli "ténye" is, de hogy nem is olyan rég ellátogathattam Nagyrédére - s bár a szülői ház nem került képbe (egyébként is a nagymamám apa bátyjáékkal elköltözött nagyon rég Esztergomba, amely helyszín felkeresése már tényleg egy másik történet) - szóval az sem mellékes tényező, de a gondolataim drága nagymamám, nagymamáim körül jártak.

Édesapám anyukája, ugye egy tipikus palóc néni volt - jellemző tájszólással, ami az én alföldi fülemnek mindig mézédes volt - különleges öltözködési szokással, ahogy a fotó is engedi sejtetni.

Zsebkendőnyi kendőcskéje alatt hajszálai két ágba fonva, fején körbetekerve, felül az "ingeket" (mert így hívta) ráncba kapó pruszlik (mellény - télen, nyáron)

Emlékszem az ünneplő ruhájára is, amely valóban a fekete -fehér színek kombinációján alapult, afféle ünneplős.

A hófehérre kikeményített réklire rákerült a pruszlik.

Mind a hétköznapi, mind az ünnepi viselet részét képezte a sokszoknyaság.

Az alsószoknya nem maradt el a legnagyobb melegben sem - emlékeim szerint.

Cipőül hétköznapokon jellemzően a dorkó szolgált, az ünnepi viselethez csizma dukált - ahogy nyilván a téli lábbeliként is.

Nadrág szóba sem jöhetett. Hidegben a vastag, bordázott harisnya volt hivatott melegen tartani az asszonyokat.

Fedetlen fővel szinte sosem lehetett látni: ha nem a fejkendő, akkor egy zsebkendőnek tűnő vékony anyagú fejfedőt tett a fejére tekert copfokra.

Ennyit a külsőségekről - dióhéjban!

Sajnos, csak ez az egyetlenegy kép maradt fenn róla.

A nagyapám kovács volt, viszonylag korán egyedül maradt a négy gyerekkel a mama - előbb csak nagyapa betegsége, majd halála okán is.

A képeslapok, levelek címzésekor az én írni tudásomkor már javában használatos volt a Török Ferencné elé írt hárombetűs rövidítés: özv.

Vissza a ma reggelbe, amikoris az akácvirágok "söprődtek" egy csomóba, a lecsóm közben készült, a gondolataim pedig az eltelt évek sokasága köré rendeződtek.

Nyilván (lánykori nevén) Lőrincz Matild pont így indíthatta egykor az unoka - dédunokás reggeleit.

Mert arról ugyan nem esett szó eddig, de valami hihetetlen mód képes volt arra, hogy egyszerre több dolgot is végezzen - ez gyerekkori emlékként megmaradt bennem.

Amiben azért némi szégyenérzet utol-utolér vele kapcsolatban, az a patyolattisztaság, amelyet képes volt fenntartani az egyébként nem padlós (naná, hogy nem járólapos), hanem földes aljú kis lakrészében: állítom, hogy az általa készített rongyszőnyegen félszem porszemet sem lehetett megtapasztalni legyen is szó a nap bármely részéről!

Videó

2026.09.04.